A módszerről

Az Ultrarövid Terápia® egy – Dr. Buda László által kifejlesztett – intenzív egyéni konzultációs módszer, melynek legfőbb jellemzői a gyorsaság, a mélység és a hatékonyság. Rövid időkeretben, a lényegre fókuszálva igyekszünk jelentős felismerésekig jutni, érdemi döntéseket hozni, és konkrét lépéseket tenni a vágyott változás felé.

Gyors

Mert egyetlen másfél-két órás (személyes vagy online) találkozásról beszélünk.

Mély

Mert azzal és csak azzal foglalkozunk, ami a leglényegesebb, és ezt olyan intenzíven tesszük, amennyire lehetséges.

Hatékony

Mert ebben a rövid időkeretben igyekszünk jelentős felismerésekig jutni, érdemi döntéseket hozni, és konkrét lépéseket tenni a vágyott változás felé.

Az Ultrarövid Terápia® a mai kor emberének szól, akinek számít az idő.

Akinek nem hosszú pszichoterápiára vagy más egészségügyi kezelésre van szüksége, hanem arra, hogy: 

Örömömre, az Ultrarövid Terápia® módszert közvetlenül a megalkotójától, Dr. Buda Lászlótól tanulhattam!

Rólam

A módszer és én

Kívánom, hogy megtalálja
az utat hozzám,

Nyugodt bizalommal,
törődő odafigyeléssel fogadom!

Az Ultrarövid Terápia® módszerének működését Dr. Buda László szemléltette ekképpen:

Az élet mint folyó

„A humanisztikus pszichológia úgy modellezte a lelki elakadást, mint amikor a folyón úsztatott gerendák közül az egyik keresztbe áll, és a többi feltorlódik mögötte. Ma már nem így szállítják a fát, de régebben ez hétköznapi helyzetnek számított. Ha elakadás történt, olyan szakembert kellett hívni, aki gyorsan és pontosan megtalálta azt a gerendát, amelyiket kimozdítva a többi lemegy magától, a folyó természetes sodrásának köszönhetően. 

Erre a képre szoktam gondolni, amikor valaki megosztja velem, mennyi problémája van. Mert nem ritka, hogy mire valaki rászánja magát, hogy felkeressen egy terapeutát, már elég sok minden torlódik fel a saját folyóján. A teste megbetegszik, a hangulata elromlik, a kapcsolatai konfliktusoktól feszülnek, a szexuális élete elszürkült, a munkájával elégedetlen, és így tovább. 

Ha ilyenkor egy olyan „szakemberhez” kerül, aki csak a felhalmozódott gerendákat látja, de nem érti az elakadás dinamikáját, és nem kalkulálja bele a folyó sodrását, esetleg abban kap megerősítést, hogy tényleg nagy baj van vele, és hogy jó sok időbe fog telni, mire azt a rengeteg fát valahogy eltávolítják az útból.” (www.budalaszlo.hu) 

Konzulensként tapasztalva, az Ultrarövid terápiás konzultációk során az élmények metaforái voltak a Per Petterson: Lótolvajok (237-239) című regényében olvasott történetnek: 

„Ezen a szakaszon két csupasz, száraz szikla magaslott az egyre apadó folyóban. A két szikla között megrekedt egy szálfa, és több sodródó fatörzs akadt fel ezen a torlaszon. Óriási, elmozdíthatatlan gát keletkezett. Apámat összetörte a látvány. Összegörnyedt a nyeregben, rossz volt nézni is, aggasztott, hogy ilyennek látom; leugrottam a lóról és a partra szaladtam. Vizsgálódó tekintettel néztem az összetorlódott szálfákat, ide- oda cikáztam, szememet mindvégig a folyón tartva. Minden szögből megszemléltem a torlódást. Végül kiáltottam apámnak: 

– Erősítsünk egy kötelet arra a fára! – és a fennakadást okozó szálfára mutattam. – Ha sikerül akár kis távolságra is elvontatni a kövek közül, meglazul a rakás, és a többi szálfa felszabadul. 

– Nem lesz könnyű eljutni odáig – mondta, hangja fakó volt és közönyös – Egy milliméterre sem bírjuk elmozdítani azt a fatörzset. 

– Nem is mi fogjuk megmozdítani, hanem a lovak. 

– Rendben – válaszolta. 

… A lovamhoz szaladtam, és leoldoztam a nyeregből a kötelet, majd fogtam az apám kötelét, a kettőt összekötöztem, csúszócsomót készítettem az egyik végére, és jó erősen meghúztam, aztán a kötelet a nyakamba akasztottam, a hónaljam alatt átkötöttem vele a mellkasomat, majd hátul magamra erősítettem. – Tartsd a másik végét!- kiáltottam… 

… a folyóba vetettem magam… A sodrás nem volt erős errefelé, mégis magával ragadott. Amikor a torlaszhoz értem, felgyorsultak az események. Hagytam, hogy sodorjon az ár, míg el nem érem az első szálfát. Meggyőződtem afelől, hogy eléggé stabilan áll, aztán felkapaszkodtam rá, és megvetettem rajta tornacipős lábamat. Kicsit inogtam jobbra meg balra, de kisvártatva visszanyertem az egyensúlyomat, és fatörzsről fatörzsre szökelltem… Lendületből ugrottam egyet-kettőt, csak hogy érezzem, még mindig a megfelelő ütemben mozgok. Pár fatörzs elfordult a talpam alatt , de mivel egy pillanatra sem álltam meg, nem estem be a vízbe. 

… Némi manőverezéssel eljutottam a torlaszt okozó szálfához.. A vége, ahová a kötelet akartam erősíteni, víz alatt volt. 

– Le kell merülnöm!   …beugrottam a vízbe és lemerültem. Az áramlat hátba taszított, és húzta a karomat. Kinyitottam a szemem és megpillantottam a fatörzs végét, közvetlenül az arcom előtt. Átvetettem a fejemen a kötelet, és a csúszócsomó segítségével a fatörzsre erősítettem. Minden olyan gördülékenyen ment…. …feljöttem a felszínre …, visszaevickéltem a partra. … 

– A szentségit, ez igazi mestermunka volt – mondta apám…

Kezdhetjük?

…csak bátran!